Most
komolyan! Ki volt az a marha, aki egy Liam Neesonra bízta egy erőszakos
akciófilm, egy igazi popcornmozi főszerepét? Normális?
Az. Normális. Maga a választás ugyan meglehetősen fura - mármint, hogy
egy igazi színészt küldenek el ellent darálni -, de nagyszerűen
beválik. Liam Neeson, akit idehaza moziban legutóbb 2005-ben
láthattunk, megmutatja, hogy mitől döglik a légy. Bár sajnos a bennünk
lévő kisördöggel nem bírunk és muszáj elképzelnünk, hogy mi lett volna
az Elrabolva sorsa mondjuk Steven Seagallel a főszerepben - lehet, hogy
a tékák hátsó polcain köt ki egy Nico és egy Ölve vagy halva mögött?
Mert valljuk meg, hogy az Elrabolva első látásra egy sima B-akciónak
tűnik, másodikra pedig az is. Hiába jegyzi íróként az a Luc Besson, aki
80-as 'évekbeli kultfilmjeit feledtetendő éves szinten majd egy tucat
alkotásban vesz részt producerként és/vagy szerzőként, a francia filmes
hol beletrafál a tutiba, hol azonban rondán mellényúl.
Az Elrabolva esetében pedig beletrafált, mert bár a film utólag úgy
hathat, mint egy gyorséttermi menü, de ennek ellenére nézni nagyon jó
volt. A film is ennek megfelelően másfél órás tiszta játékidővel sem
bír, de éppen ezért mentes a sallangoktól, ellenben próbál az
érzelmekre apellálni. Bessonékat mindenképp illeti is a hátbaveregetés,
hogy a felvezetéssel, pár jelenet segítségével sikerült a karaktereket
jól elhelyezni, s az egy-két jelenet ellenére is lehet fogalmunk a
mellékkarakterekről.
A történetről annál többet nem is érdemes tudni, hogy egy volt
CIA-s apának elrabolják a lányát, ő pedig miután az előzetesben is
elhangzó, libabőrt okozó telefonmonológot letudja, elindul
megmentésére. Onnantól kezdve nincs mellébeszélés és a viszonylag
lineáris, egyszerű történet is jól áll a filmnek, sőt, szinte örülünk,
hogy nincsenek flikkflakkok, hanem klasszikus klisékből áll össze az
Elrabolva. Naná, a klisék nem véletlenül olyan népszerűek. Működnek.
Liam Neeson mozis Jack Bauer-epigonként egyértelműen elmozdítja a
B-ligából a filmet, s eléri, hogy összehasonlításképp a többség a
Bourne-trilógiát kapja elő, még a műfajbeli eltérések ellenére is.
Érdekes lehet, hogy az ember a plakátot látva azt hihette volna, hogy
Liam Neeson botcsinálta, álkemény Mel Gibsonként (ld. még Váltságdíj),
lelkes amatőrként fog lánya elrablóinak nyomába eredni, de az írók
szerencsére ezúttal nem az átlagembert teszik hőssé, hanem egy képzett,
ám igazi antihőst tolnak előtérbe, akit rohadtul nem érdekel, hogy
ártatlanok is áldozatául esnek vendettájának. Előbb lő és csak aztán...
szúr. És neki el is hisszük mindezt.
Bessonnak nagy segítséget jelenthetett Pierre Morel rendező
(korábban olyan filmek operatőre, mint a War, Szállító, A nyakörv),
akinek első filmje, a B13 - A bűnös negyed is pörgős, adrenalinbomba
volt, s most sem okozott csalódást. Neki is köszönhető, hogy az
Elrabolva döbbenetes sikert ért el, és persze egy jó kampánynak
(előzetesnek) és a szóbeszédnek, a nézői reakcióknak, hiszen Liam
Neeson nem az a színész, akinek a nevére betódulnak a nézők a moziba.
Az amerikai sikert ráadásul az is hangsúlyozza, hogy az USA-ban jóval a
világpremier után került moziba az Elrabolva, ráadásul a periférikus év
eleji hónapokban, mivel európai filmről van szó, s mégis... Ebből
látszik, hogy igenis van igény a keményebb akciófilmekre, még akkor is,
ha cikkünk tárgyát is sikerült PG13-as korhatárra vágni: a film
erőszakos, de vért alig látni.
Egy biztos. Egy ekkora méretű, meglepetésszerű siker kapcsán Luc
Besson és Hollywood is rögtön ugyanarra gondolna: folytatásra.
Nyilvánvalóan, névegyezés ide vagy oda, Kimből nem akarnak egy Kim
Bauert faragni, hogy minden részben elrabolják, de számos sztorit ki
lehet találni egy második részre. Akár megismerhetjük a fő karakter
történetét előzmények formájában, vagy egy újabb emberrablás történik
(az énekesnő?), bár akkor épp az Elrabolva egyik erőssége veszne oda,
az érzelmi motiváció, mely Rambóvá tette a főhőst. Száz szónak is egy a
vége, az Elrabolva megérdemel minden hozsannát, elég jó film ahhoz,
hogy az év végi listaállításoknál számolhassunk vele.
